Hiba történt a modul működésében

2011. június 24., péntek

Interjú Bognár Máriával

A program szakmai vezetője adott a tábor print-média műhelyének interjút!

Dobbantó Újság: Milyen kapcsolat fűzi Csillebérchez?
Mari néni: Van egy régebbi kötődésem, mert amikor férjhez mentem – nagyon régen –, akkor a férjem itt dolgozott, és itt kaptunk egy szolgálati lakást. Akkor itt éveket töltöttem, a két gyerekem is ide született. A kisfiam három éves, a lányom pedig négy és fél éves volt, amikor elköltöztünk innen. Az ő szívük az azóta is visszahúz, és amikor említettem nekik – ők most már nagyok, mindketten szülők –, hogy jövök fel, akkor azért mindkettőnek a szíve megdobbant.

D. Ú.: Miért szeret itt lenni?
M: Pontosan azért, mert ide olyan személyes kötődéseim is vannak, amik régi szép emlékeket hoznak vissza. Az ember szeret nosztalgiázni – ez már ebben a korban megengedett –, és úgy idéződik vissza számomra ez a hely, hogy annak idején, amikor az iskolában dolgoztam diákokkal, akkor gyerekeket hoztam föl. Az új iskolánkban volt olyan időszak, amikor ötven gyerekkel jöttünk fel táborozni.

D. Ú.: Hogyan jött a Dobbantó-program ötlete?
M: Az az igazság, hogy a program lehetőségét, elkészíteni egy ilyen projektet, azt az FSZK (az Oktatási Minisztériumtól kapott támogatással) megpályázta, és már ott volt a pályázati összeg az FSZK-nál. Én onnan nyugdíjba mentem, csak éppen karácsony volt – úgyhogy kipróbáltam, hogy milyen dolog karácsonykor nyugdíjasnak lenni. Január 3-án jött egy telefon, hogy van egy ilyen program, vállalnám-e a szakmai vezetését. Félórát gondolkodtam rajta. Oktatáskutatóként dolgoztam, és a kutatás, amit néztem úgy szerte a világban: mit csinálnak, milyen programok vannak, hogyan segítik azokat a gyerekeket, akiknek problémájuk van az iskolában, valamilyen fajta konfliktusuk akad, nehézségük van, tartalmában milyen programot találnak ki. Másrészt meg azt figyeltem, hogyan segítik a pedagógusokat, az iskolavezetőket abban, hogy más módon dolgozzanak a gyerekekkel, mint amit egyébként ők megszoktak, és ebben a Dobbantóban ezt a kettőt lehetett összerakni. Ehhez a következő lépés az volt, hogy embereket kerestem. Az volt nagyon jó, hogy az első hívó szóra, ezen a területen az ország legkiválóbb szakemberei jöttek össze, és dolgoznak egészen mostanáig teljes elkötelezettséggel abban, hogy segítsék a pedagógusokat, hogy legyenek olyan modulok, legyenek olyan tananyagok, legyenek olyan segédeszközök, amikkel folyamatosan segítik őket. Most is láthatjátok a táborban, hogy a pedagógusoknak is van egyfajta közös foglalkozás, tehát szívüket-lelküket rakják bele. A harmadik dolog, hogy a tizenöt dobbantós iskolában mindenütt sikerült megtalálni azokat a pedagógusokat, akik végtelenül elkötelezettek ezért, és nagyon-nagyon szívesen csinálják. Na! Hát így lett a Dobbantó.

D. Ú.: Tizenöt Dobbantó-s iskola van?
M: Tizenöt iskola van: öt budapesti, a többi vidéki.

D. Ú.: Miért szereti csinálni a Dobbantót?
M: Miattatok! Az jön vissza, hogy olyan srácok, akiknek tényleg konfliktusuk volt, problémájuk volt korábban, szívesen rájönnek arra, hogy érdemes iskolába járni, hogy találkozhatnak olyan pedagógusokkal, akik odafigyelnek rájuk. Nagyon jó visszajelzések jönnek.

D. Ú.: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy létrejöjjön ez a Dobbantó?
M: 2008 januárjában kezdtem el dolgozni az FSZK-nál. Volt háromnegyed évünk arra, hogy megtaláljuk az iskolákat, megtaláljuk azokat a segítő szakembereket, akik segítették a pedagógusokat abban, hogy elkezdjenek másképp dolgozni. 2008 novemberében ültünk össze először egy ún. programindító konferencián. Akkor ismerkedtek meg az iskolák pedagógusai azokkal a segítő szakemberekkel, akik elkezdtek oda járni, és a következő tanév – tehát 2009 – szeptemberéig, dolgoztak még. Akkor a tananyagok, a modulok nélkül. De már akkor gondolkoztunk azon, hogy úgy alakítsuk ki az osztálytermet, hogy az olyan legyen, ami egyáltalán nem olyan, mint egy osztályterem. Mit rakjunk bele? Hogyan is fognak kinézni azok a modulok? Mikről is fognak szólni? Tehát lényegében egy háromnegyed éves olyan felkészülés volt, amikor a pedagógusok, a szakmai segítők és mi a háttérben irdatlan kemény munkával dolgoztunk azon, hogy készen legyenek a modulok, elkészüljenek a tananyagok. Lényegében két tanév alatt sikerült végigcsinálni.

D. Ú.: Melyik iskolában volt legelőször ez a program?
M: Egyszerre indult mind a tizenötben.
De említettem, hogy én oktatáskutató voltam, és mindig érdekelt ez a téma. Rájöttem, hogy először elindult egy olyan EU-s program, ami azt próbálja, hogy milyen módszerekkel lehetne második esélyt adni azoknak a gyerekeknek, akiknek valamilyen olyan konfliktusa volt a sulival, hogy nem sikerült első nekifutásra. Ez egy eléggé sikeres projekt volt. Az abban dolgozó iskolák döntöttek úgy, amikor a projekt már a vége felé járt, hogy ők alapítanak egy egyesületet. De ezt lehetett követni az interneten. Tehát én az internetről tudtam, hogy ilyen van, és folyton figyeltem, hogy mi van velük, de hivatalosan kapcsolatba lépni velük csak akkor tudtam, amikor a Dobbantó program elindult, tehát amikor egy szervezet is volt mögötte.

D. Ú.: Milyen sikereket értek el eddig a programmal?
M: Az egyik célunk az az volt, hogy tudjuk jól, hogy ha a diákoknak konfliktusuk, problémájuk van az iskolában, akkor sokat mulasztanak vagy lemaradnak. Az első jelzés, hogy jó a program, az már a tavalyi tanév október-novemberében jött. Ugye mi folyamatosan kapcsolatban voltunk az iskolák pedagógusaival, és újságolták, hogy „képzeld el, hogy azok a gyerekek, akik tavaly hogyha egy hétből két-három órányit voltak bent, azok most minden nap itt vannak, még ha betegek”. Hát ez volt az első jelzés, hogy jó.
Évvégén összeszámoltuk, hogy hány diák fejezte be a tanévet ahhoz képest, akik elkezdték. Az derült ki, hogy elkezdte a tanévet 174 diák, és befejezte 191. Év közben is csatlakoztak, és nem lemorzsolódtak, hanem növelték a programban résztvevők számát. Ez volt egy másik ilyen jelzés.
A harmadik az volt, amikor a pedagógusok diákokkal dolgoztak, és tapasztalatokat írnak le név nélkül. Nagyon szép történeteket tudtunk olvasni arról, hogy hogyan sikerült megfordítani a korábbi konfliktusos helyzeteket egy elfogadó, baráti támogató helyzetig. Tehát a pedagógusoktól nagyon sok visszajelzés jött.
Nagy élmény volt az, amikor együtt mentünk Svédországba, mert az alatt a 36 óra buszút alatt ott is kiderült, hogy ez egy egészen más kapcsolat, és hogy látszik, hogy működik és jó.
Na szóval itt lehetett tudni, hogy ez azért jól működik.

D. Ú.: Kik támogatják a dobbantót?
M: Az egyik fontos támogató az, aki a pénzt adja hozzá. Van egy olyan, hogy Munkaerőpiaci Alapképzési Központ alapképzési területe. Ez azt jelenti, hogy minden vállalkozásnak a bevételének 1-2%-a az, amit úgy fizetnek be adóba, hogy ezzel a szakképzést segítsék. Tehát ez a munkaerőpiaci alap képzési alap része. Ebből kaptunk mi pénzt arra, hogy meg tudjuk csinálni. Ez az egyik. A másik, aki ezt támogatja, az az FSZK. Illetve azok a szakemberek, akik magában, akik felállásban – tehát a pedagógusok felkészítésében – segítenek. Illetőleg ami a ti pedagógusaitok, vezetőitek, és akik még segítik ezt a programot, azok a fenntartók, az iskola fenntartói.
Próbáljuk most a különböző érintett minisztériumokat megnyerni. Egyrészt a Gazdasági Minisztériumot, ott felelősek a szakképzésért, az Oktatási Minisztériumot, illetőleg a Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak az oktatási államtitkárságát, akik az oktatásért felelősek, és van egy harmadik minisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, annak van egy olyan államtitkársága, ami a társadalmi felzárkózásért felelős. Ez az államtitkárság is olyan, amelyik számára ez fontos, hiszen a társadalmi felzárkózásnak a része az, hogy ne maradjon le senki. Egyetlen fiatalt se veszítsünk el, mindegyik fiatal jusson el valahova.

D. Ú.: Tervek is vannak, hogy hogyan folytatódjon?
M: Persze, persze! Remélhetőleg vannak. Tervek igen, most a pénzt nehéz megtalálni, mert ez ugye pénzbe kerül. Pénzbe kerül az, hogy kisebb létszámú osztályokat lehessen csinálni, hogy azokat a plusz programokat, amiket a Dobbantó-programba bele lehet rakni, azt finanszírozni lehessen, ez jelent plusz pénzt.

D. Ú.: Vannak még iskolák, ahol ezt még meg szeretné valósítani?
M: Azt szeretném, ami egy nagyon nagy álom, bár nem tudom, hogy mennyire reális, de lényegében az lenne jó, hogyha az ország minden területén lenne egy-egy olyan iskola, ahova napi bejárással vagy kollégistaként, de ők dönthessék el, hogy kollégisták szeretnének-e lenni el tudjanak jutni, legyen lehetőségük megvalósítani az életcéljukat.

D. Ú.: A családja mennyire támogatja ezt?
M: A fiam, aki most már ifjú apa, hát nem volt konfliktusmentes az ő iskolai pályája sem. Simán sikerült leérettségiznie, de ő maga is megélte, hogy a nehézségeket. Személyesen tudja, hogy ha ennél jobb dolgokat lehet csinálni az iskolában, akkor az jó. Tehát figyel, és mondja az ötleteket. A lányomnak négy gyereke van. Tehát az ő számára is az, hogy a gyerekeknek jó tapasztalatai legyenek, legyenek olyan élményeik, amiért jó az iskolába járni fontos.

D. Ú.: Szabadideje van?
M: Mint említettem, öt unokám van, úgyhogy ez a különösen a legkisebb olyan, hogy a szülei sokat számítanak arra, hogy segítek és legyek a picivel. Ő most egy éves, tehát a szombat-vasárnapom általában unokázással telik.

D. Ú.: Teljesült az álma ezzel a programmal?
M: Hát én azt hiszem, akár benneteket is elnézve, hogy igen. Ahogyan most itt a Marciékkal, tehát a Szubjektív Értékek Alapítvány vezetőjével beszéltem – ebéd után össze szoktunk ülni, megbeszélni, hogy milyenek a tapasztalatok –, klasszul mennek a dolgok.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a beszélgetést!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése